Március 30.
Már két éve annak, hogy Milk a mennybe költözött.
Úgy tűnik az idő csak úgy repül.
Már két éve őrzöm, állandóan emlékeztet rá a nyaklánc, amit
állandóan viselek.
Ebben őrzöm Milk hamvait.
Ez olyasmi, amit már korábban elhatároztam, úgy döntöttem holnaptól
nem hordom többé.
Ez nem azt jelenti, hogy el tudnám felejteni, csak azt, hogy
most már tovább tudok lépni.
Azt hiszem, ez egyfajta búcsú.
Végtére is Milk már jó ideje figyelt és támogatott.
Biztos kimerítő volt számodra mindenhová követni, egészen
mostanáig, nem igaz?
Őszintén kívánom, hogy békében nyugodhass.
Nem tudom, meddig tart még míg újra együtt nem lehetünk, de
kérlek várj rám.
Szeretném, hogy a hamvaink által újból együtt lehessünk. (mosoly)
Mikor legközelebb találkozunk, majd beszéljünk!
Milk
Szívből köszönöm.
A téma most egy kicsit változni fog.
Volt, hogy nehezemre esett látni, hogy Rui és Maru-san
milyen jól kijönnek egymással.
Egyfajta irigységet éreztem.
Voltak olyan idők, hogy igyekeztem elkerülni az állatokkal
való kontaktust, amennyire csak lehetséges volt.
Természetesen mostantól nem teszek többé ilyet, a seb egy
része titkon behegedt Maru-san képeinek köszönhetően, melyeket Rui-chan
folyamatosan töltött fel a blogjába. (nevet)
Talán furcsán fognak hangzani tőlem a következők, de
őszintén kívánom Maru-sannak, hogy sokáig éljen, és maradjon továbbra is
gyógyforrás Rui-channak és mindenki másnak!
Maru-san, A császárnő! 
Igaz is, gyógyító hatással volt még rám a szemtelenül,
vakmerően és rendkívül édes kóbormacska, aki a parkoló motorom közelében
szokott üldögélni.
Nem szoktam erről beszélni, de néha ennek a macskának
köszönhető, hogy késésben vagyok, vagy talán mégsem. (nevet)
Kicsit furcsa, de minden egyes alkalommal, ha lábnyomokat
hagy a motoron, akkor az a napom örömteli lesz.
A lábnyomokat persze azonnal letörlöm. (nevet)
Ha már úgy is erről a témáról írok…
Kaptam olyan rajongói üzeneteket és leveleket, melyekben
ilyeneket írtak:
„Hogy tudnék fájdalommentesen meghalni?”
„Az élet elviselhetetlenül nehéz.”
„Kazuki-san köszönet mindazért, amit eddig tettél.”
„Nem tudom meddig leszek még képes elviselni mindezt.”
„Azt hiszem meg fogom ölni magam.”
Ez mind annyira szomorú, még most is nehéz elhinni, de
tényleg ilyen üzeneteket kapok időről időre.
Azok, akik a fentieket írták, mindenképp olvassák ezt el.
Mindannyiunknak vannak problémái és mindannyian szerzünk
sebeket.
Vegyünk például engem, nekem is van számtalan.
Semmit sem tudok rólatok, leszámítva azt, amit a rajongói
üzenetekben és levelekben írtok.
Nem ismerem a körülményeket.
De hadd mondjam el.
Mégis mi volt ez?
Ne viccelődjetek ilyennel.
Elvesztettem számomra értékes és hozzám közel álló
embereket, kettőt közülük azért, mert öngyilkosok lettek.
Akkoriban tényleg szófukar voltam.
Gyűlöltem magam azért, hogy semmit nem tettem, és mert
semmivel nem törődtem.
De amiért a leginkább gyűlöltem magam az az, hogy közöm volt
a történtekhez.
És mi van azokkal, akiket magunk mögött hagyunk?
Nem szabad mindezt figyelmen kívül hagynunk.
Ez így nagyon önző dolog.
Komolyan úgy éreztem, hogy megtudnám őket ütni.
Eleget sírtam.
De csak is a szomorúság késztetett sírásra.
Nem az, hogy ez mennyire sajnálatos.
Nincs a Földön egyetlen olyan élet sem, amely többé-kevésbé
fontosabb az összes többinél.
Az élet önmagában érték.
Őrizd kincsként azokat az embereket, akik fontosak számodra
és közel állnak hozzád, jobban mint eddig bármikor.
Nem másvalakiért, csakis magadért.
Miután elolvastátok ezt a bejegyzést, nem szükséges
továbbítanotok mindenkinek.
Bízom benne, hogy akik fegyvert tartanak maguknál,
bátorságuk is van az élethez!
Mikor legközelebb találkozunk, köszöntsük egymást egy
hatalmas mosollyal az arcunkon! (｀∀´)
=====================
(Fordítói megjegyzés:
Ez a blogbejegyzés olyan gyönyörű… bőgtem
amikor japánul olvastam, zokogtam amikor az angol fordítást néztem, és sírtam
mikor fordítottam, még mindig túl szomorú. (´；ω；｀) Az
évfordulós bejegyzések mellett, ez az egyik legérzelemdúsabb, amit olvastam
tőlük, és igazán elgondolkodtató… én néha újból előveszem és elolvasom, ha más
is ezt szeretné, itt megtalálja. (^_-)
Kazuki mostanában ritkán ír blogot, de azok mindig nagyon
tartalmasak, néha félek is megnyitni, mert ő aztán tényleg kiönti a lelkét,
amin mindig meghatódom. Csodálatos ember… a szülei büszkék lehetnek rá… és a
többiekre is. (๑´▿｀๑) )
Forrás: http://ameblo.jp/kazuki-screw/archive1-201203.html
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése